Hol volt, hol nem volt, messze-messze északon, az ősi, régen elfelejtett időkben, Jószél Fúvása országának egyik szép csücskében volt egy falu, aminek a neve ez volt: Nap anya kerek keszkenője. Akkoriban még sok mindenre volt idő, hosszú, szép neveket adtak a helyeknek és az embereknek. Szívesen beszélgettek, sokat énekeltek, sokat nevettek.
Az időjárás is más volt mint most. Jól élt a falu népe, nagyon is jól. Büszkék voltak amiatt, hogy Nap anya kerek keszkenője védi őket.
Egy rátermett sámán, bölcs tanító, egyúttal nemes harcos, Jószél Fúvása vezette a falut, aki mellett már ott szorgoskodtak a tanítványai: egy idősebb asszony, Szivárvány kérlelője és egy harcosnak is kiváló fiatalember, Tudás harcosa.
A sámán egy napon hívást kapott a szellemektől. Még északabbra kellett mennie, a nyáron is fagyos vizek birodalmába. Magával vitte fiatal harcos tanítványát, a falu vezetését pedig a lányára, Középre pillantóra bízta. De mivel a lánya még nagyon fiatal volt, megkérte a másik tanítványát, az idősebb asszonyt, hogy névleg legyen ő a vezető.
Alig tette ki a sámán a lábát a faluból, megkezdődött a zúgolódás. Miért pont ő? Nem is olyan okos. Vitatkoztak, veszekedtek az emberek. Senki nem hallgatott az idősebb asszonyra, Szivárvány kérlelőjére, és hiába próbált rendet tenni Középre pillantó, őrá sem figyelt senki.
Mindeközben Jószél Fúvása eljutott a távoli földre, amit a szellemek mutattak neki. Eljutott, méghozzá egyedül, mert bátor harcos tanítványát annyira bosszantotta, hogy nem ő lett a falu vezetője, hogy visszafordult.
Jószél Fúvása tehát teljesítette a szellemek kérését, és északnak ment. Könnyen eljutott a szellemek által mutatott helyre.
Elhagyta már a szárazföldet, rálépett egy jéggé vált folyóra, és bement egészen a közepéig. Közben hallgatta a dalt, amit a szellemek énekeltek neki a szél és a jég hangján. Testébe megérkeztek egy új tánc és szertartás mozdulatai, szavai.
A folyó közepén megállt, leszúrta botját, aztán újra és újra. Egy kerek lyukat készített a jégen. Nem nagyot, csak akkorát, amekkorába a karja belefért. Elénekelte az új éneket, és eltáncolta az új táncot, majd gondolt egyet és belenyúlt a lyukba.
Soha nem látott halat húzott ki belőle, és ahogy lenézett, látta, hogy csak úgy nyüzsögnek a jég alatti vízben az ugyanolyan halak.
A sámánnak nagyon jó füle volt, így meghallotta, mit beszélnek a közelben lévő szellemek:
A tánc és az ének arra való, hogy aki nyáron feljön ide északra, és lyukat készít a folyó jegén, az éppen annyi halat tudjon hívni, amennyire szüksége van. Ezek a halak az évnek csak ebben az időszakában járnak errefelé, ezért figyelni kell a természet jeleit annak, aki fogni szeretne belőlük. Márpedig, jól teszi, ha veszi a fáradságot, aki élni akar, mert hamarosan megváltozik az időjárás, és sokkal kevesebb lesz az ennivaló.
Itt az idő, hogy az emberek változtassanak a szokásaikon.
Megdöbbenve hallgatta a sámán a szellemeket. Megrakta a zsákját hallal, majd haza sietett. Messziről hallotta a veszekedés, versengés hangjait. Mindenki vezetni akart, de senki sem akart alkalmazkodni.
A sámán leült egy mohás kőre. Csendesen dudorászni kezdett. Megkérte a szellemeket, hogy segítsenek. Majd várt.
És a szellemek jöttek. Kedves szavakat suttogtak a falu népének fülébe. Ezeket a szavakat ők nem hallották ugyan, de mégis megbékéltek valahogy. Megérezték, hogy nagy baj vár rájuk, ha továbbra is ilyen önfejűek, kérlelhetetlenek maradnak.
Egyikük is, másikuk is azt kezdte gondolni hirtelen, hogy mennyivel jobb a békesség a veszekedésnél. Hogy meg kellene próbálniuk egységre jutni.
Az idősebb sámántanítvány asszony, akinek a neve Szivárványt kérlelő volt, végre össze tudta hívni a falu lakóit. Mindannyian körbeálltak, egymás kezét megfogták, és kapukat nyitottak a jónak. Közösen hívni kezdték a jót és a fényt. Összefogott kezeik kapuját ritmikusan emelték fel és engedték le, és közben énekeltek. Egy akarattal hívták jót.
Jószél Fúvása mostmár vissza tudott térni a faluba. Látta, hogy harcos tanítványa a falu határában áll, és nézi, mit csinálnak a többiek.
Kedves tanítványom, Tudás harcosa, miért jöttél vissza a faluba? Miért nem maradtál velem Északon?
Kedves bölcs mesterem, Jószél Fúvása. Visszajöttem megnézni, mit csinálnak az emberek. Itt álltam elrejtőzve, és figyeltem őket. Észrevettem minden kis hibájukat. Egyre ostobábban viselkedtek, egymással versengtek, veszekedtek. Hogy mentem volna veled északra, ha ezek itt teljesen megbolondultak? Már éppen azon voltam, hogy közbelépek.
Tudás harcosa, baj felfedezője, mi történt velük, hogy így viselkedtek?
Nem tudom, Jószél Fúvása. Talán nem kellett volna arra a gyenge kezű asszonyra, Szivárványt kérlelőre bízni őket. Nem tud parancsolni. Tudása sincs elég. És a lányod, Középre pillantó is túl konok, nem is értem, hogy mert intézkedni. Még nagyon fiatal, és csak lány.
Tudás harcosa, légy egy kicsit értelmesebb, próbáld teljességében látni a helyzetet. Nézd csak, milyen szépen megbékéltek, egymás kezét fogva tanításért fohászkodnak, hívják a jót. Amit nem tudott megtenni sem egy, sem kettő vezető, azt megtette a közösség együtt.
Igen, de ez nekem akkor is fura. Jobb lett volna, ha engem bízol meg a vezetéssel. Te is vezető vagy, ha itthon vagy, nem kell ilyeneket csinálni, és mégis mindenki békében él.
Menjünk be a faluba, Tudás harcosa. Nézzük meg, mi történik, ha hazajövünk.
Jószél Fúvása és Tudás harcosa bementek a faluba. A többiek köszöntötték őket. Tudás harcosa nem állta meg, hogy ne mondja el a véleményét a két vezetőről. Szivárványt kérlelő csendesen fogadta a szavait. Tudta, hogy valóban nem parancsolt az embereknek, de azt is tudta, hogy az adott helyzetben mégiscsak találtak egy olyan megoldást, ami mindenki számára jó volt, sőt, csodálatos közös megéléseket hozott.
De Középre pillantó határozottan középre állt, és elmondta véleményét Tudás harcosának viselkedéséről. Szembeszállt vele. Mindenki meglepődött a fiatal, gyönyörű lány fellépésén, még Tudás harcosa is.
Csak Szivárványt kérlelő és a többi bölcs asszony mosolygott. Egymásra pillantottak, és szívükben feléledt a lánykorukból az asszonyi életbe vezető érzés, a szépséges szerelem emléke. Az asszonyok szíve összefűződött, és a körben megjelent a szerelem varázslata, mint egy pillangó.
Tudás harcosa és Középre pillantó is megérezte, hogy valami hirtelen megváltozott. Másként néztek egymásra.
Most már a bölcs férfiak tekintete is hetykén villant össze, hiszen ők is észrevették, hogy Tudás harcosát már legyőzte a szerelem. Pontosan ismerték ők is az érzést, hiszen mellettük álltak asszonyaik, akik hűségesen főztek, gyűjtögettek, gyermekeket szültek, betegeket gyógyítottak, forrón öleltek, tették, amit kell. Az asszonyok visszanéztek rájuk, s mind tudták, együttjüket az élet rendelte így.
Nap anya kerek keszkenője hamarosan beborítja a fiatalok vállát a szépséges szertartáson, amit Jószél Fúvása és Szivárvány kérlelője tart majd.
S a falu népe biztatni kezdte Tudás harcosát.
Tudás harcosa, itt van ez a szép lány. Mutasd meg, milyen bátor harcos vagy, érintsd meg a kezét.
Középre pillantó, emeld fel a tekinteted, nézz Tudás harcosa szemébe.
S a dacos lány pillantása szelíddé vált, hangja gyengéddé, ahogy Tudás harcosa nevét kimondta.
De Tudás harcosa megmakacsolta magát. Nem akart olyan feleséget, akit a falu választ neki. Ezért ezt mondta:
Középre pillantó, ne azért nézz a szemembe, mert arra biztatnak az asszonyok. Akkor mondd ki a nevem, amikor magadtól is kimondanád.
Középre pillantó szelíden válaszolt:
Magamtól jöttem közelebb, Tudás harcosa.
Tudás harcosa ettől a megváltozott hangtól maga is megérezte, hogy nem tudja már titkolni tovább az érzéseit. Minden porcikája biztos abban, hogy életre szóló párja áll előtte.
Mielőtt azonban egybekelhettek volna, Jószél Fúvása elmondta nekik, hogy mire tanították őt a szellemek.
Megtartjuk most a szertartásotokat, de azután útra kelünk együtt, mert változik a világ, és nekünk is változnunk kell vele, ha élni szeretnénk. Nap anya kerek keszkenője mindig velünk lesz, akkor is, ha most egy kis időre el kell vándorolnunk innen. Újfajta élet vár ránk, ételt kell gyűjtenünk, mert jön a tél. Nem lesz elég a jövőben, amit napról napra találunk a falu körül. Halakat kell fognunk, és meg kell tanulnunk bogyós gyümölcsöket ültetni, bogyókat szedni. Ez a tudás lesz a nászajándékom Középre pillantó és Tudás harcosa számára.
Így is lett. Megtartották az ünnepet, majd útnak indultak először észak felé. Sietniük kellett, hiszen az évnek csak ebben a szakaszában hívhatják a halakat a lékhez. Jószél Fúvása megtanította nekik az újfajta halak énekét és táncát. Elvitte a falu lakóit a nyáron is fagyos folyóhoz, ahol a halakat kosárba gyűjtötték és húsukat megszárították. Ünnepet tartottak, örültek a sok ételnek. Megköszönték a szellemeknek, hogy segítettek nekik.
Majd keletnek indultak, ahol a ritkás fű között kék bogyókat találtak. Megtanulták, hogy a kicsi bokrokat megáldhatják, vigyázhatnak rájuk, és azok hálából sok bogyót fognak teremni nekik. Évről évre egyre több bokrot tudnak előhívni a földből, ha a szüret után végigsétálnak a területen, és kezeikkel hívó mozdulatokat tesznek, s közben a bogyók szép nevét énekelik.
A bogyókkal, halakkal teli kosarakat hazavitték a Nap kerek keszkenőjének régi falujába. Megerősítették a házakat, vermeket készítettek az ételnek, és mire készen lettek, megérkezett a tél.
Csend és hó borult a falura, és az emberek nyugodtan várták a tavaszt. Bőségben, de mértékkel éltek, és gyakran énekelték az új énekeket.
Eljött a tavasz, és vele egy újabb év. Az emberek fölmentek a nyáron is fagyos folyóhoz, s a kék bogyók pusztájára is. Szertartásokat tartottak, ünnepeket ültek, élelmet szereztek. Télen pedig meséket mondtak, dalokat énekeltek, vártak.
Középre pillantó és Tudás harcosa gyermekei már ebben a világban nőttek föl. Minden jó volt. Semmi nem változott többet, ha csak az nem, hogy már egyre inkább Tudás harcosa és Középre pillantó lett a vezető. Ők ketten voltak egyek, mégis egyikük inkább a gyakorlatias vezetés, másikuk pedig a szellemi vezetés képességével rendelkezett.
Úgy tűnt, mostmár minden így marad, és egy napon Jószél Fúvása elindult, fel, észak felé. Túljutott a folyton jeges folyón, a kék bogyók pusztáján, ki a szellemek világának határára.
Ott leült, hátát egy kőnek vetette, és mosolyogva engedte, hogy lényét elárassza a természet és a teremtés végtelen bölcsessége.
Áldás
© Az oldalon található valamennyi tartalom Bottyán Katalin etnográfus, állításvezető szellemi tulajdona. Felhasználása csak a szerző engedélyével, illetve hivatkozással lehetséges. Kérlek, csak nevemmel, az eredeti linkről oszd tovább.
