Jöttem hazafelé a hídon át. Közel s távol egyedül voltam. Este volt. Erősen fújt mögülem a viharos szél. Majd elsodort.
Szorítottam a nyakam körül a kabátot, és lehajtott fejjel igyekeztem előre. Keményen összeszorított szájjal siettem az utat követve.
Aztán sóhajtottam egy aprót. Valami felébredt bennem. De jó 🙂 És még egyet, egy nagyobbat. Belefújtam a szélbe. Együtt lélegeztem vele. Éreztem a szél erejét. Nem csak az én kis levegőm erejét éreztem, hanem a hatalmasat. És fújtam egyet, még erősebben. Elengedtem a kabátom nyakát, és nevettem a széllel. Lélegeztem, és belefújtam teljes erőmből a viharba 🙂
Éreztem, hogy mekkora öröm, ha vihar-erő tölt el.
Nincs félelem. Nevetek. Nem húzom be a nyakam. Öröm van. Egység van. Levegőm a vihar.
Pár perc volt csak, s én leértem a hídról, be az utcák közé, be a házak közé, a házak előtt növő gyümölcsfák közé.
Itt már óvatosabb lettem. Éreztem a törékenységemet. Mi lesz ha leszakad a vezeték? Letörik egy ág? Elrepül egy cserép a tetőről?
Rájöttem, nincs vihar erőm. Ember vagyok. De él bennem a természeti asszony, s néha, ajándék pillanatokban, általa részesülhetek a vihar erejéből.
Áldás
Az állítói napokon, női körön, coaching alkalmakkor néha találkozunk a természeti asszony erőivel.
A természeti asszony az a tudatosság bennünk, aki eredendően kapcsolódik Gaia erőihez, kölcsön kapja őket és ujjong velük. Megtanulandó leckéinek egyike a visszatérés egyszerű testébe, lelkébe, napi életébe.
Ha szeretnéd, te is próbáld ki legközelebb: Az első erősebb szélnél keress egy szabad helyet, ahol fújhatja a hajadat, bebújhat ruhád alá a szél. Állj úgy, hogy hátad felől érkezzen. Majd indulj el arra, amerre vezet. Engedj a nyomásnak, de ne nagyon. Érezd erődet. Sóhajts. Lélegezz a széllel. Engedd meg magadnak ennek örömét. Fújj bele, míg megérzed, hogy levegőd egy a levegővel, sóhajod a széllel. Majd figyeld meg a szél erejét, a dolgok törékenységét, amikre hat. Azonosulj velük. Majd újra lélegezz a széllel, miközben átérzed emberi törékenységedet. Végül térj vissza saját tested tudatosságához.
Áldás.
Művész koromban, 18 évesen így írtam erről:
Figyelj ide, nézz meg, repülök!
Most gyere utánam, ha tudsz!
Olyan fekete odafent az ég
És én szeretem a feketét,
Hát arra megyek el!
Hideg van, bénul a szárnyam, jaj segíts, én lezuhanok,
Csak elbújtam ebben a madárban
Ez a két szárny itt nem a szárnyam,
Szívemben emberből vagyok.
(Bottyán Katalin: Madár könyve, részlet.)
Ha állításra szeretnél jelentkezni, kérlek, kattints ide:
Ez a cikk, és az oldalon szereplő valamennyi tartalom Bottyán Katalin etnográfus, személyiségintegrációs állításvezető, női életvezetési coach szellemi tulajdona. Örülök, ha tetszik és inspirálódsz, de kérlek, innen oszd meg, vagy legalább saját írásodban hivatkozd meg, hogy nálam olvastad ezeket az információkat. Köszönöm.