Gaia terei című kollektív teres állítói napunkon az volt a terv, hogy szépséges világkerülő útra indulunk, meghallgatva a Föld tanításait. De mégis minden másként alakult. Vagy mégis minden úgy, ahogy kértük?
Először a most következő történetbe kerültünk, amiben szerepelt Gaia, a Föld, az ő emlékei, az emberiség, az emberiség által épített rendszerek, a Világlélek, és rejtőzködésükből kikukkantottak néhány más világ lakói is.
Gaia álma játék, valóság vagy mese? Mindenesetre egy évmilliókon átívelő történet talált ránk. Amit most elmesélek, az ennek a legelső szakasza.
Valaha az idők mélyén, mégpedig éppen a mai napon egy szobában találkozott Gaia, a szépséges Föld és az ember. Az ember ránézett, sőt rátette a kezét, amitől Gaia a padlóra dőlt, és még az arcát is elfordította. Becsukta mindent látó szemét, hogy ne is lássák egymást, és álmodozni kezdett a régi emberiségekről, akik egészen másmilyenek voltak, mint ez a mostani. Azokkal nem csak együtt álmodta, hanem valósággá is teremtette az álmát, és csodálatos érzés volt az otthonuknak lennie.
Most persze minden más. Gaia erői rég görcsösen behúzódtak a testébe és történeteit nem meséli senkinek. Gyengének is érzi magát, különösen azóta, hogy érzékeli, hogy az ember valamiféle tevékenységet végez a háta mögött.
Az ember pedig, anélkül, hogy a neki hátat fordító Gaiát elengedné, csak szorongva nézi, ahogy egyre többen gyűlnek össze körülötte.
Itt van a gazdaság, a vallás, a hatalom, a háború és még ott van a tudomány is valahol. Nyomasztják ezek az embert és egyre jobban körbeveszik. Belőle szerveződnek.
Van a térben, kicsit távolabb, ahonnan mindkettőjüket látja, de ő maga rejtve marad, még valaki. Ő szeretettel nézi Gaiat és az embert. Látja kettejük elkülönültségét, és az utat, amit bejárnak majd. Neki még nincs neve, hiszen nincs senki, aki megszólítaná. Ő csak jelen van, de nem avatkozik be.
Az egyetlen, amit az embertől el tud fogadni Gaia, az egy viszonylag új dolog, a tudomány. Az emberek róla alkotott tudását magáénak érzi. De még jobban begubózik, ahogy látja elterjedni a vallást, a háborút, a gazdaságot és nagyon idegennek érzi a hatalmat.
Saját álmán kívül nem foglalkoztatja semmi, de ez nem elég ahhoz, hogy boldog és tetterős legyen. Ereje folyton fogy egészen addig, míg a tudomány a közelébe nem ér. Végre, sóhajtja Gaia, és saját emlékei közé öleli őt.
Ekkor Gaia lábánál is megjelennek lények, akik hozzá jönnek látogatóba távoli világokból. Ezek gyógyítják, hiszen ismerik az álmát és az emlékeit. Őket befogadja kedvesen, és egyre közelebb engedi magához. Velük együtt visszatér az ereje is.
Most már ki tudja nyitni a szemét Gaia. Látja az embert, aki maga is küzd a köré gyűlt rendszerekkel, akik mintha az övéi lennének, de mégsem azok.
Az ember pedig, talán éppen Gaia pillantásától megerősödve, oda tud fordulni a legszemélytelenebb rendszerhez, s kérni, kérdezni tud tőle. Meg akarja tudni, hogy miért gyakorol ekkora nyomást rá, és miért nem veszi figyelembe a többi lény érdekét, érzéseit. Kiderül, hogy ezek a rendszerek önmagukban nem jók és nem rosszak, különleges oka van annak, hogy létrejönnek. Az ember és Gaia ezt nem hiszi.
Pedig ezek a rendszerek (a gazdaság, a vallás, a hatalom és a katonaság) azt várják, hogy valaki végre valami jót kezdjen velük.
Mégsem akad senki, aki szimpátiával nézne rájuk, az embernek is terhet jelentenek.
Patthelyzet alakul ki a térben és ekkor a külső, eddig semleges szereplő közelebb lép.
Hatására már tudatosabb lesz mindenki, és a személytelen rendszerek most már hangosan is elmondják: ők nem kívánnak ártani senkinek. Létrejöttek, járják a maguk fejlődési spirálját, és arra várnak, hogy az Élet, és a Szeretet (Gaia álmai), áthassák őket. Azért kapcsoldónak az emberhez, mert ebben ő tud segíteni.
Végre megkérdezi őket az ember, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy harmóniába tudjanak kerülni Gaiával és a többiekkel.
“Reményre” – válaszolnak a rendszerek.
Az emberek egy kisebb csoportja végre megérti, ő tud reményt adni, és hogy közvetítői sorsot hordoz. Most ez a kisebb csoport kiválik az emberiség egészéből. Gyengéden hajol közel Gaiához, miközben a rendszerekkel is érintkezik. Elkezdi látni és tovább álmodni Gaia álmát, annyira, hogy egyszer csak együtt álmodnak ők hárman: az ember alkotta rendszerek, az ember és a Föld.
A béke és a tisztaság légkörében a negyedik szereplő virágokat és fákat illeszt még a térbe, majd ő is elhever, és gyönyörködik ebben a végre elérkezett paradicsomi világban. Beleköltözik minden lénybe, minden atomba és minden hatalmas létezőbe egyszerre, és eltölti őket örök bölcsességével és gyönyörűségével.
Tapasztalja a leveleket a fákon. Érez minden levelet, ahogy a rügyből kipattan és lélegzik, árnyékot és fénytfoltokat vet a földre, majd lehull és földdé válik. Érzi az erdőt, minden lakójával, és érzi az eget. Ő maga a szél, a patak és a folyó, és a tenger. S most már mindenki érzi, hogy szabad, hogy végre teljes és a küldetésében él.
A Világlélek álma volt Gaia, Gaia álma az, hogy az emberiségekkel együtt alkossa a világot, az ember álma pedig az, hogy saját teremtést hozzon létre. Az ember teremtésének álma az, ha beleszövődik Gaia álmába és az emberébe. És akkor lesz mindenki boldog, ha ez együtt, egyetlen fénnyel és lélekkel átszőtt valósággá egyesül.
Legközelebb, amikor egy madárfüttyös erdőben végigsimítasz egy falevélen, és befogadod a fák között átszűrődő ragyogást, nyisd meg a szíved a Léleknek, ami a teremtés álmát álmodja. Engedd, hogy formáljon téged, és alakítson, hogy te is jól alkosd meg azt a rendszert, amit használsz.
Áldás
Állításra jelentkezhetsz: https://www.bottyankatalin.com/allitoi-napok-meghivoi/jelentkezes-szemelyisegintegracios-csaladallitasra/
© Az oldalon található valamennyi tartalom Bottyán Katalin etnográfus, állításvezető szellemi tulajdona. Felhasználása csak a szerző engedélyével, illetve hivatkozással lehetséges. Kérlek, csak nevemmel, az eredeti linkről oszd tovább.
