Lelkem egy részének származása, otthona a törzs. A közé a 12 férfi és 12 nő közé tartozom, akik közül néhányan most is a Földön élnek. Különböző küldetésekkel, célokkal és élethelyzetben, de a békét és egy különleges tudás lényegét keressük különböző módokon.
Az eredeti törzs tagjainak egy része mára felemelkedett mester, egy része pedig az ember alatti mélyben dolgozik az ott élő lényekért. A földön jelenleg itt élők életfeladatuk szerint gyógyítók, bábák, krónikások vagy emlékezők. A földön jelenleg itt élők egy része még gyermek, mások pedig még nem ébredtek rá arra, hogy kik is valójában. A felemelkedett mesteri lények figyelemmel kísérik a törzs minden tagját, és szívből segítik a folyamataikat, biztatják őket küldetésük teljesítésére.
A törzs tagjait egy cél köti össze, egy különleges küldetés. Ez a küldetés a fényben már megvalósult, de időben mégis évezredekig eltarthat, amíg a földön is megtörténik. A közös tudat egy-egy aspektusa mindenki, így minden tapasztalat és tudás összeadódik és egy magasabb, még teljesebb szintre emelkedik, amikor a törzs tagjai összegyűlnek.
A törzs küldetése a földön, hogy első kézből való ismeretet szerezzenek az anyag világáról, és létükkel átlényegítve az anyagot szellemmé Gaiával együtt felemelkedjenek. Ez az alkímia eredete.
Ez a jelenlét ott vált néha nehézzé, amikor egyikünk, aki a víz bölcsességét tanulta, néhány gondolatot formált, s véleményt próbált alkotni. Ez valami új volt. A tudásátadásnál nem csak a tiszta tapasztalatot, de a saját maga által teremtett gondolatot is megosztotta, s ez új folyamatok magjává vált. De még hosszú ideig nem történt semmi.
Ezért vagy másért, egy, a Földnek ritkán lakott területén telepedtek le, Ausztrália ősi földjén, a mai Victoria állam tengerparti területén, i.e. 7515-ben. Létezésük művészete az volt, hogy megtartva szellemi származásuk tudatát, lényükkel, zsigereikkel teljesen nyitottak voltak a földi valóságra: mind a 24-en azt “dolgozták”, hogy átengedték magukon mindenféle szűrő, meghatározás, csoportosítás, megnevezés vagy osztályozás nélkül a Föld jelenségeit, majd pedig tánccal, telepátiával megosztották egymással a tapasztalataikat. Összegyűltek és megmutatták, átsugallták egymásnak a létezés e síkjáról szerzett információikat, így a közösség minden tagja ugyanazt tudta. Mégis megfigyelhető volt már ekkor egyfajta specializálódás: volt aki a föld útjait, volt, aki a vizeket, volt, aki az állatok világát fogadta be könnyebben. Mai szemmel nézve egy hihetetlenül teljes, absztrakt tudást szereztek, amit befogadtak a lényükbe egyénenként, és a tudás átadása folytán közösségként is. Tudásuk szellemi síkon összegződött, így mindannyian Gaia átszellemítését, felemelését szolgálták.
Az állítások során figyelemmel kísértük, és láttuk, hogy ez a tudásgyűjtés és összegzés hogyan haladt és érte el gyönyörű csúcspontját kétezer év múlva, i.e. 3531-ben. Itt már a tánc, ami a tudat és tudás megosztását kifejezte, végtelenül kifinomult és lágy volt, mintegy energiaszálak keletkeztek közben, amik összekötötték a törzs tagjait és a létezőket, akikről “szó” volt éppen.
Az évezredes megfigyeléssel, átéléssel, befogadással lassan kialakultak azok az elköteleződések, amik egy-egy térbe elhívták a törzsünk tagjait.
Először a víz mélyének lénye hívta el egyik társunkat, majd a föld: a bozótokban vezető utak, a hegyek, a talaj, s a rajta élők szólították el a másikunkat. Az ott maradók különbözőképpen reagáltak erre. Aki a mélységgel kapcsolódott, ekkorra már nem is látott. De a földön ülve gyökércsakrájának területe továbbra is érzékelte a távozók által keltett rezgéseket, így mindig tudta, hogy hol járnak, s mi van velük. Az emlékező szívében folyamatosan összekapcsolta őket a törzs küldetésével és a tagjaival. De a küldetés terében finom bizonytalanságok jelentek meg, mert az új helyzethez az eddigi módszereket hozzá kellett alakítani. Ezzel megkezdődött a Föld negatív aspektusainak feltárása is: a szomorúság, a jelenségek, tapasztalatok fogalmi keretekbe beszorítása, ezzel a nemtudás, a tudatalatti és a zavarodottság is megjelent.
A folyamat lassú volt, több évezreden át tartott. A változás i.e. 234-ben érte el azt a szintet, amikor már visszafordíthatatlanná vált. Ekkor már a törzs férfi és női tagjai egymástól távolabb, egymásra sem nézve hevernek. A nők gyengék, a férfiakban lenne még erő, de tehetetlenek. A természet is megváltozik. Nem katasztrófa az, ami történik, de olyan módon változik meg az időjárás, vagy a csillagok állása, hogy az eddigi életforma egyre kevésbé folytatható. A természet megváltozása a nőhöz jön, neki kellene jól reagálni rá, de nem tud. Nincs ereje. Ezt a változást már nem tudja befogadni, beilleszteni az eddigiek közé. A férfiak nem mozdulnak, mert tudják, hogy az érkező jelenség a nőké. Mikor észlelik, hogy a nők nem tudják kezelni a helyzetet, sejtik, hogy segíteniük kellene, de nem tudják, hogyan. Képtelenek mozdulni.
Ekkor egy újfajta embertípus érkezik. Az újfajta embertípus képében megjelenik egy nő. Mintha az a társunk érkezne vissza teljesen megváltozva, aki a föld útjait, tereit felfedezni indult. Mindenesetre tudását már elveszítette, és valami teljesen más tudást hoz magával. Nem kapcsolódik a teljességhez és meg sem látja a közösséget sem. Kapál, vet, arat: birtokba veszi a földet. Ő látja a természet változását, és azt mondja: ez a változás jó nekem.
A változás azért jött el – megmondja a változás maga – mert a törzs asszonyai elgyengültek. Így eljött a változás, hogy lezárja az ő idejüket, s megnyissa az újfajta ember, és különösen az újfajta, ciklikus asszony idejét.
A változást az is okozhatta, hogy az asszonyok nem voltak már képesek észlelni az idő ciklusainak különbségeit. Tehát összegzésükből és megélésükből kimaradt az, hogy minden pillanat új. Eljött annak az ideje, hogy – egy újfajta tudatossággal élő embercsoport – szűkíteni kezdje a lényeget, megtanuljon fókuszálni, megnevezni, választani, csoportosítani jelenségeket. Már nem adták át teljesen a tudást, csak egy válogatott bemutató, ízelítőt kínáltak a többieknek, így a társadalmi forma is megváltozott. A ciklusosság ebben a legfontosabb, amin minden törvényszerűség megállapítása alapszik. Kiválasztottak néhány jellemzőt, ami alapján azonosították a jelenségeket. Megművelték és birtokolták a világot, és amiről lemondtak, az a mélybe, a tudatalattiba, a zsigerekbe, az ösztönök világába merült. Ott folytatja az összegző, tudatosodást kereső folyamatát.
Ennek az elsüllyedt tudásnak alakja változik, tudata nehéz tapasztalatokkal küzd, de a bölcsek gyakran a kundalíni kígyóval hozzák összefüggésbe.
I.sz. 234-re már csak néhányan maradtunk. A törzs küldetése, tudásának esszenciája, és a törzset támadó kihívások rég feledésbe merültek. A rejtekben bonyolult felépítésű, alakváltó lényekként küzdenek az új megtestesülés lehetőségéért, azért, hogy visszafogadják őket a nagy egészbe. Az új, ciklikus ember kapál, semmit sem észlel az egészből. A törzs jövője, vagy felemelkedett mesterként létező tagjai ezer évenként megérintik a földet éppen ott, ahol az a titkos tudást rejti. A zsigeri tudás elszakadt a szellemtől a törzs szétesésével, de néha érkezik egy-egy impulzus, egy emlékeztető az egységre. 1234-ben és környékén a templomosok, rózsakeresztesek, a Grál lovagok kísérelték meg újra összekötni a szálakat, de úgy tűnik, napjainkban, és az elkövetkező 200-220 évben még sok lesz a tennivalónk ezzel kapcsolatban.
Törzsünk tanítói és az új, a világot birtokló emberiség tagjai kapcsolódnak egymáshoz. Ez egy sok aggodalommal járó folyamat, kölcsönös félelmek, a pusztulás emléke kíséri. Mégis ez az út.
Legfontosabb, hogy az kétféle embertípusnak meg kell tanulni nem kioltani egymást, mert a nagy történelmi ciklusok során már nem egyszer tört ki közöttük harc, ami a civilizáció összeomlását, az emberiség vesztét okozta. erről hírt adnak a szent könyvek.
Törzsünk itt és most élő tagjai tehát meg kell találják helyüket a társadalomban hivatásukon keresztül, s így kell tudniuk összegezni a sajátos személetet és tudást a jelenlegi civilizáció által elfogadottal. Fontos, hogy nincs harc, nincs kibékíthetetlen ellentét. A törzsünk küldetését akkor követjük, ha befogadjuk és szellemi valósággá emeljük a tényt: létezik a zsigeri, ösztönös tudás és létezik a tudatos, akár tanulás, akár tapasztalás, akár esszenciaképzés során keletkezett tudás. Létezik a köztük lévő szakadás. Ám ezek mégis egyek bennünk. A legeltérőbb valóságszintek összegzői, átszellemítői vagyunk.
A most a földön élő 12 személy között van 3 férfi és 4 gyerek, akik még nem érkeztek meg, de mi öten már itt vagyunk egymásnak.
A három férfinak segít a csoport, de egyelőre egymást kell felébreszteniük. Egyikük hihetetlenül lustának tűnik, másikuk csupa munkagörcs, és ettől beteg, a harmadikuk csüggedt és kivonult a világból. Mégis, a törzs küldetését illető passzivitásuk ellenére egyértelműen pásztázzák azt a teret, ami rájuk van bízva: a föld mélyét, annak tudattalan, zsigeri alvilágát, a föld tereit és az eget.
A leglustább férfi a plafont nézi, és erre veszi rá a legszorgalmasabbat. Az új, ami érkezik így hozzájuk az együtt és az életöröm. Ez teljesen szellemi tett, semmi gyakorlati nincsen benne.
Közben a csoport női tagjai, vagyis mi, mozdítjuk a rendszert. Egészen odáig, míg a három férfi, és még valaki, aki szintén jelen van, de akivel nem foglalkozhatunk, egymás mellé nem kerül.
A három férfi tudatossága fejlődik, s passzivitásukra gyógyszer, ahogy a női tagok a combjukon keresztül tölteni tudják őket egészen addig, míg lábra nem tudnak állni.
Lassan és óvatosan lépdelünk át a szertartásba, ahol először a csoport egysége jön létre a tudásátadás körének újraindításával. Látjuk, hogy ez nem mindenkinek könnyű, karmikus tapasztalatok, félelmek késztetik társunkat, hogy megpróbálja magának megtartani azt, amit szerzett. Szerencsére, a tudatosság már olyan erős a csoportban, hogy az, akinek ez a feladata felismeri, hogy szólnia kell: itt megosztás van, add tovább azt, ami a tiéd. Az együttben így születik az új beavatás, a szellemi megkoronázás pillanata. Először egyénenként, majd, az egymás felé történő fejet hajtás gesztusával a csoport közös tudata is felfénylik és megnyílik felfelé.
Ekkor érkezik meg a térbe a többi hasonló csoport lángja. Mindazoké, akik ugyanezen a célon dolgoznak. S emelkedik kezünk segítségével szépséges összhangban a fejünk fölé. Van, aki érinteni akarja a lángot, van, aki óva inti ettől, de megszületik megegyezés. Emelkedik a láng, amiben mások szíve is ott van.
Itt az együttben az az egyensúly, egyenlőség és egység van, ami összeköti a fentet és a lentet és a négy földi irányt. Egységbe emelkedik az, ami kibékíthetetlen volt. Itt és most teljes, megtartva tapasztalatait és útját.
