Szoktam-e engedni, hogy a szívem szétárassza bennem a szomorúságot, és engedek-e a csüggedésnek?
Igen. Ilyenkor odaülök a belső gyermekemhez, akit valami bánat ért, olyan bánat, magára hagyottság, világfájdalom, amit talán csak az egészen kis babák érezhetnek. És ránézve látom, hogy teljesen egy egy másik gyermekkel, aki az anyám, akinek háborúban történt magzati kora, gyászidőben történt születése még erősebben fáj, mint nekem a kórházi születés és a kórterem. Anyám belső gyermekétől érkezik az ő fájdalma, és árad szeretetével összekeveredve felém. Ránézek erre az enyémnél nagyobb bánatra, és látom, hogy egy a nagyanyám belső gyermekének bánatával, és így tovább, végig a női ősök gyermeki bánatai, hiányai, magányai mint színes vagy szürke köd gomolyognak és befognak engem. És ugyanígy az apák, nagyapák bánata.
Ilyenkor semmit nem teszek, ringatózom ebben az érzésben és egészen engedem, hogy átfogjon. Szorul és szomorú a szívem. Magam vagyok. Egészen átélem a bánat magányát és engedem, hogy tegyen, amit akar.
Kiterjed ilyenkor és már nem jelent semmit, nem üzen. Elkezdi a saját életét élni.
Gondolatban vagy tényleg, ilyenkor rálépek egy kanyargós útra, a bánatommal, a szív szomorúságával együtt. Vagyis, inkább ő lép az útra, én csak tudomásul veszem, engedem. Felvállalom, hogy ez az egész érzelem mennyiség én vagyok.
Az erdő, a patak vagy a kert az, ami segít ilyenkor. Vagy pedig ezek esszenciája, a különböző segítő gyógyírek. A Nap, a Szél, a Föld, vagy egy Fa. A virágok esszenciái. A kövek.
Finoman átlényegül az átélés meditációvá, és a megtalált középpontban megnyitom magam felfelé és lefelé. Engedem a földből és az égből érkező gyógyító erőt megmutatkozni, és hagyom, hogy kibontsa, mintegy kicsomagolja a szívemet. Gyöngéden letekerje a szorító szálakat, kimozgassa, kihúzza a tüskéket és kitárja a szívemet a fénynek.
Szemlélődésem tárgya továbbra is ez az összetett érzelemgomoly, illetve ennek számomra tudatos vetülete, ami a mellkasom környékén koncentrálódik.
Megérzem az áramlást. Engedem, hogy mozogjon, nem állítom meg. Hullámzik. Tekeredik lefelé, mint egy gombolyag, de élő, folyékony gombolyag szála, s egy laza spirálként gombolyodik most felfelé, fel a Fénybe.
A Szív szomorúságfolyójának forrását ma olyannak tapasztaltam, ami a generációkból ered, s a tengere pedig a Fény, ami számomra a legfelsőbb forrás.
Családállítás&Személyiségintegráció: csoportom a Facebookon.
Állításra jelentkezhetsz: https://www.bottyankatalin.com/allitoi-napok-meghivoi/jelentkezes-szemelyisegintegracios-csaladallitasra/
© Az oldalon található valamennyi tartalom Bottyán Katalin etnográfus, állításvezető szellemi tulajdona. Felhasználása csak a szerző engedélyével, illetve hivatkozással lehetséges. Kérlek, csak nevemmel, az eredeti linkről oszd tovább.
